Tokióban az Akasaka úton van egy emelkedő, amit Kii-no-kuni-zaka(紀伊国坂)-nak hívnak. Ez azt jelenti: “a Kii tartomány emelkedője”. Hogy miért hívják így, nem tudom. Az emelkedő egyik oldalán ősi széles és mély várárok található, amelynek a falai egy palota kertjei felé emelkednek. A másik oldalon pedig hosszú magasztos falak vezetnek a császári palotához.
Arc nélküli ember
Az utcavilágítás és az ember által húzott kocsik megjelenése előtt a környék sötétedés után nagyon elhagyatott volt. A kései magányos utasok, ha tehették naplemente után inkább messziről elkerülték a Kii-no-kuni-zaka-t. Tették ezt az itt lakó mujina (ムジナ, japán mosómedve) miatt.
Az utolsó, aki látta ezt a mujina-t egy Kyobashi-ból származó kereskedő volt, aki 30 éve meghalt. A következőt mesélte:
Egy késő esti órában sietett fel a Kii-no-kuni-zaka-n, amikor meglátott egy keservesen síró magányos kislányt a várárok mellett. Tartván attól, hogy a lány vízbe fojtja magát megállt és felajánlotta segítségét a síró lány megnyugtatására.
A kifejezetten csinosnak mondható fiatal lány hajviselete alapján ítélve egy jómódú családból származhatott.
“Kisasszony!” - kezdte az üzletember.
“Kisasszony, ne sírjon annyira! Mondja mi a baj! Ha segíthetek, szívesen megteszem!”.
Az üzletember komolyan gondolta amit mondott, mert alapjában véve nagyon jó ember volt.
Ennek ellenére a kislány nem hagyta abba a sírást és eltakarta előle az arcát ruhájának ujjával.
“Kisasszony!” - kezdte megint, amilyen gyengéden csak tudta.
“Hallgasson meg kérem! Kérem...”
“Ez nem egy fiatal lányoknak való hely ilyen késő este!”
“Esedezem, ne sírjon! Csak mondja meg hogyan tudnék a segítségére lenni!”
A lány lassan felállt, de hátat fordított az üzletembernek és szakadatlanul sírt ruhájának ujja mögé bújva. Erre a férfi finoman rárakta vállára a kezét és könyörgőre fogta:
“Kisasszony! Kisasszony! Kisasszony!”
“Hallgasson meg, kérem! Csak egy pillantra...”
“Kisasszony! Kisasszony!”
Ekkor a lány megfordult, leengedte ruhája ujját és kezével megsimította arcát. Ekkor a látta meg a férfi, hogy a lánynak se szeme, se orra, se szája. Félelmében övöltött egyet és elszaladt.
Megállás nélkül rohant fel a Kii-no-kuni-zaka-n. Előtte minden sötét és üres volt. Egy pillanatra sem állt meg, sosem mert megfordulni. Egyszer csak meglátott egy halványan világló lámpást a sötétben és elindult felé.
Mire odaért, kiderült, hogy csak egy útszéli soba (japán rizstészta) árus lámpása az, de a férfi számára ezen esemény után bármilyen lámpás és bármilyen emberi társaság kielégítő volt.
Levetette magát a soba árus lábai elé és üvöltött:
“Aa! Aa! Aa...”
“Hát téged meg mi lelt? Bántott volna valaki?” - kérdezte a tészta árus.
“Nem, nem bántott senki...” - válaszolt szakadozva az üzletember.
“Csak...aa!”
“Csak megijesztettek volna?” - érdeklődött a soba árus kissé barátságtalanul.
“Útonállók?”
“Nem, nem útonállók voltak...” - lihegett a megrémült férfi.
“A várárok mellett láttam egy… Egy… lányt, aki megmutatta nekem a… Nem tudom elmondani, hogy mit mutatott!”
“Ugyan nem valami ilyesmit mutatott neked?” - kérdezte a soba árus és megsimította saját arcát kezével, ami erre kilapított tojás alakját vette fel. Ezzel egyidejűleg a némi fényt adó lámpák is kialudtak.
Fordította japánról a videó alapján: LB
Illusztráció: LB