Szembeszállni a “morális oktatás” definíciójával

Hogyan lehet megtanítani az embereknek, hogy jók legyenek? Mit jelent az, hogy “jó”? A “morális oktatás célja, hogy hogy olyan japán állampolgárokat neveljünk, akik mindig tisztelik embertársaikat; akik ezt a szellemiséget felismerik otthon, az iskolában, és más élethelyzetekben, vagy csoportokban, amelynek a tagjai; akik az individualitásban gazdag kultúra, és egy demokratikus nemzet és társadalom kialakítására törekszenek; és akik képesek önkéntesen hozzájárulni egy békés nemzetközi közösséghez“, írja az oktatási minisztérium a honlapján.

Japán morálra való nevelés



A háború előtti előzmények csúfosak. A Császári Rendelet az Oktatásról, amelyet 1890-ben hirdettek ki, arra buzdította az iskolásokat, hogy “vészhelyzet esetén bátran áldozzák fel magukat az állam érdekében”. Meg is tették, megkérdőjelezhetetlen lelkesedéssel, és óriási számban, az elkövetkezendő harcias évtizedekben.


A mai irányelvekben semmi sem idézi vissza – vagy legalábbis nem nagyon – ezt a buzdítást. A gyerekeket arra bátorítják, hogy “őrizzék meg a biztonságot és a jó egészséget; fejlesszék az önállóságukat; figyeljék meg a jómodort; tartság magukat rendesen; javítsák a környezetüket; használják a tárgyakat és pénzüket hatékonyan; ismerjék fel az idő értékét”. Őszinteség, becsületesség, bátorság, udvariasság, igazságosság, mások tisztelete, önkontroll, és önzetlenség – ezek a támogatott erények manapság. És az, hogy “szeressék a családjukat, szeressék az iskolájukat, szeresség a nemzetet, és legyenek büszkék arra, hogy japánok”.


Hogyan értékeljük egy gyerek “nemzeti iránti szeretetét, és japán-létére való büszkeségét”? Ez önmagában is egy morális kérdés.


A háború utáni morális oktatás minősíthetetlen volt. Az órák lazák voltak, a tartalmuk a tanárokra volt bízva; az 1947-es Alapvető Oktatási Törvény a kormányt mellékszerepbe helyezte. A törvény egy 2006-os módosítása, amelyet Shinzo Abe miniszterelnök első ciklusa alatt fogadtak el, új lehetőségeket nyitott meg. A “hagyományok és kultúra tiszteletére, és a nemzeti anyaföld szeretetére irányuló viselkedés” művelése felvetette a kérdést: A kormány ismét visszaköltözik a tantermekbe? És a következményeként: a gyerekeket a hazaszeretetük alapján fogják osztályozni?


Ezzel kapcsolatban két történet került felszínre egy évvel ezelőtt. A sötétebbik közülük Moritomo Gaukenről szól. A folyamatban lévő kibontakozása kihangsúlyozta az állami tulajdonú föld osakai központú iskolaüzemeltetőnek gyanúsan alacsony áron történő eladását. Mostanára már mindenki pedagógiai problémaként látja a botrány eredeti kirobbantóját: 4 éves óvodás gyerekek szavalnak hazafias szlogeneket egy sugárzó, kiváló látogatónak – Akie Abe-nek, a miniszterelnök feleségének, és egyben a megnyitására váró (de végül sosem átadott) Moritomo által üzemeltetett általános iskola, az “Abe Shinzo Emlékiskola” tiszteletbeli igazgatójának.

A pékek felháborodásáról szóló cikk Japánban, amely a nacionalizmus kérdését taglalja


A második történet, amely a morális oktatásra szánt tankönyvek kormányáltali szűréséről szól, egy vidámabb oldallal is rendelkezik. Az óra új, hivatalos státusza azt jelenti, hogy a tankönyveit a kormánynak jóvá kell hagynia. Az egyik beküldött könyvben szerepelt egy gyerek, aki egy “panya” (pékség) előtt áll meg az iskolából hazafelé. Az oktatási minisztérium ezzel baklövést ért el. A “pan” (kenyér) japán eredetű? Ha nem, akkor a “panya” (pékség) lehet az? A “panya” vajon népszerűsíti a “hagyományok és kultúra tiszteletére, és a nemzeti anyaföld szeretetére irányuló viselkedést”? A minisztérium elrendelte, hogy a “panya”-t változtasság meg “wagashiya”-ra (japán süteménybolt). A kiadó ezt meg is tette. A Mainichi Shimbun özönlő online felháborodásról számolt be, elsősorban pékek részéről, akik egyike a következő kijelentést tette, egy baljós, háború előtti militarista felhangú kifejezést használva: “A pékek hikokumin-ok?” (hikokumin = nem-japán).


A Moritomo Gakuen az egyike a számos kibontakozó botránynak, amelyek a kormányt is magukba foglalják részrehajlás, hazugságok, takarózás, és hivatalos dokumentumok nyilvánosságra hozatal előtti kozmetikázása közben. A botrányok kollektív módon felvetik a kérdést, hogy vajon egy erkölcstelen kormány képes-e átlátni az erkölcsoktatást. (Vajon egy, a témát az osztályban is előhozó gyereket megdicsérnének a bátorságáért, vagy leszidnának amiért nem szereti a nemzetét?)


A hatalom vakmerő és élénk megkérdőjelezése – vitathatóan a legdemokratikusabb érték mindközül – talán pont az, amire a minisztérium gondolt a “szeresse az igazságot és legyen bátor” kifejezéssel. Azonban a Moritomo Gauken 4 éveseinek produkciója, az Abe-által megszilárdított, homályosan definiált “államtitkokat” az újságírók és szivárogtatók elől védő törvénnyel nehézzé teszi, hogy ezt feltételezzük.


A jómodor – egy határozottan kisebb súlyú érték – láthatóan könnyen megy a japánoknak. 2017 áprilisában az Asahi Shimbun egy nemhivatalos, olvasói körében végzett közvélemény-kutatása alapján az emberek 47 százaléka meghajol, mikor telefonon beszél. “Még akkor is, ha a másik fél nem látja”, mondta egy call centerben dolgozó hölgy, “ez a jómodor-oktatás természetes kiterjesztésének látszik az ügyfélkapcsolatok szempontjából”.


A jó szokások fontosak. Ugyanígy, a másik oldalról, az őszinteség. A kettő közötti megfelelő egyensúly egy morális probléma – pláne egy olyan versengő társadalomban, mint a japánoké. A Shukan Josei magazin számára aggasztó, hogy számos általános iskolás gyerek is mutat jellemzően az idős korral társuló tüneteket: hátfájást, merev vállakat, vékonyodó hajat, homályosodó látást. A versengés megkéri az árát. A gyerekek versenyeznek a jobb jegyekért, a barátokért, az egyre inkább elfoglalt szülők, és egyre stresszesebb tanárok figyelméért. A mindenütt jelenlévő okostelefon egy irányba húzza őket – előre; a “randoseru” iskolatáskájuk, tömve az egyre növekvő mennyiségű tankönyvvel egy egyre követelőbb tantervre utalva pedig a másik irányba – hátra. Borzasztó játék ez a tartásuknak.


A beltéri játék, az okostelefonok képernyői, az iskolai órák, az iskola utáni órák, a házi feladatok mind megkérik az árukat. Egy japán lakos a régi szép idők régi szép időtöltéseinek, például a labdázásnak az elmúlása miatt panaszkodik: “Messzire nézel, amikor dobod, közel amikor elkapod. Tökéletes az egyensúly!” - és ne is említsük a testmozgást, a friss levegőt, a stresszmentes barátságokat, amelyek a játszótéren kibontakozó erkölcsi nevelés elveszett ártatlanságára utalnak, egy tantermi, egy-a-sok-közül típusú, a kormány által árgus szemekkel figyelt tantárgy helyett.


Illusztráció: pakutaso



További olvasnivalók

További videók